Irány Ausztrália

Ausztrália, az ismeretlen kontinens.

 

ausztralia

[ezcol_1half]2014. február 17-én indultunk Csillával Bécsből. Még soha nem jártunk az ötödik kontinensen, pedig nekem több családtagom is él ott. Hiába, Ausztrália messze van, nem olcsó a repülőjegy. Még soha nem repültünk ilyen hosszan, és még soha nem repültünk télből a nyárba. Hogy bírjuk ki a bezártságot 5,5 illetve 11 órán keresztül, és hogyan öltözzünk helyesen? Szerencsére a bécsi induláskori 11 fok, nem volt vészesen hideg, és érkezéskor Perth-ben „csak” 30 fok fogadott. Közben Katarban, Dohában szálltunk át, ahol 20-25 foknál szoktattuk magunkat a meleghez. Szerencsére jó volt a csatlakozás, csak 3 órát kellett várni.[/ezcol_1half]

[ezcol_1half_end]Addig megnéztük a vámmentes boltot, de nem vettük meg az Aston Martin luxusautót. Valahogy nem tetszett a színe. 🙂 Éhesek, és szomjasak voltunk, de nagyon nem volt bizalomgerjesztő a gyorsétteremben kapható „junk food”. Hazafelé már gondoskodtunk magunknak szendvicsekről. A vízzel az a gond, hogy nem engednek felvinni a gépre, így csak a földön vehet az ember. Minden táplálkozási szakember azt tanácsolja, hogy igyunk bőségesen vizet, de ez úgy látszik, nem vonatkozik a repülőgépekre.[/ezcol_1half_end]

ausztrália
[ezcol_1half]A következő járművünk Ausztrália felé a Boeing 777-es volt. Minden ülés előtt volt egy képernyő, és hatalmas választék volt megtekinthető filmekből, és meghallgatható zenékből. Valamennyit aludtunk is. Az ételről inkább ne beszéljünk. Tartósított élelmiszerekből összeállított mini adagokat kaptunk, amit gyakorlatilag az ölünkből kellett elfogyasztani. Vagy csak én nőttem túl nagyra? De végül is élveztük az utat, izgalmas volt a várakozás, hogy Ausztrália milyen lesz majd.
Február 18-án szálltunk le Perth-ben, délután 6 óra körül. Az ott élő húgom szaloncukrot kért ajándékba, mert azt a világon sehol nem ismerik, csak mi magyarok. Igen ám, csak Ausztrália hatóságai nem engednek be az országba semmilyen élelmiszert, így a csokoládét sem. Becsületesen felírtuk a vámpapírra, gondoltuk lesz, ami lesz. Én meglepődtem azon, hogy a vámtiszt – egy középkorú hölgy – csupán bemondásra elhitte a szaloncukrot, és anélkül, hogy megnézte volna, tovább engedett. Hogy milyen volt a találkozás a testvéremmel 10 év után? Szem nem maradt szárazon. Ő 1990 óta él ott, a kisebbik lánya már ott is született a második férjétől, akivel még sem én, sem Csilla nem találkozott. [/ezcol_1half]

[ezcol_1half_end]Gyakorlatilag csak én meg a húgom ismertük egymást, különben senki nem ismert senkit még, csak fényképről. A reptérről hazafelé még elkanyarodtunk a világ legnagyobb városi parkja, a Kings Park felé, amely 17 hektáron terül el. Addigra besötétedett, így megnézhettük Perth by night panorámáját. Magát a parkot később becsavarogtuk nappal is, és egy logikusan, és ízlésesen berendezett botanikus kertet, és városi parkot volt szerencsénk megismerni. Egyetlen negatívumot találtunk, hogy nagyon – nagyon kevés szemetest helyeztek el, így a kevéssé kulturált emberek által szétdobált szemét sajnos sokat rontott az összképen. De az a koncepció, hogy külön parcellákba gyűjtötték össze az Ausztrália különböző területeire jellemző növényeket, nagyon tetszett. Így gyakorlatilag a látogató megismerhette az egész földrészt kicsiben egy helyen. Érdekességként még egy a fák koronáján átvezető sétautat is építettek, ami szintén egészen különleges élményt nyújtott, mivel mióta fajunk lemászott a fáról, az átlagembernek nem sok ismerete van a falombok között zajló életről.[/ezcol_1half_end]

kings park

[ezcol_1half]Az első napokban valósággal sokkolt az, hogy akár csak az utcára kimenve is, nem találtunk szinte egyetlen ismerős fát, virágot, vagy bokrot. Minden más volt, mint itthon. A parkokban nem verebek, és galambok röpködtek, hanem fehér, és színes papagájok, és más madarak, amiknek még a nevét sem tudtuk. Még a varjak is másképp károgtak, mint Európában. Tényleg egy másik földrészen találtuk magunkat. :)[/ezcol_1half]

[ezcol_1half_end]A kint töltött közel egy hónap alatt volt szerencsénk több vadasparkot, és természetvédelmi területet is meglátogatni. Még olyan sós vizű tó partján is jártunk, – a talaj felett 20 centire megemelt járdán – ahol a Földtörténet hajnalára jellemző baktériumtelepeket lehetett megnézni. Ennél unalmasabbat elképzelni sem tudnék, de az ausztrálok – az auszik – védetté nyilvánították azt a területet, és lehetővé tették a látogatóknak, hogy megnézzék.[/ezcol_1half_end]

Ausztrália
[ezcol_1half]Nem messze tőle található a Pinnacles sivatag, ami valamikor régen az óceán alatt húzódott. Jellegzetessége a több száz, vagy talán több ezer sárga kőoszlopra emlékeztető képződmény, ami apró tengeri állatok vázából áll.[/ezcol_1half]

[ezcol_1half_end]De nagy élmény volt a Cavesham Nemzeti Park is, ahol testközelbe lehetett kerülni kenguruval, koalával, vagy wombattal, természetesen sok más állattal is, Ausztrália állatai közül.[/ezcol_1half_end]

[ezcol_1half]Voltunk városnézésen is Perth-ben. Én nem láttam még ehhez a városhoz foghatót Európában. A városkép utánozhatatlan. Tökéletes összhangban megfér egymás mellett egy-egy régi templom, és a modern toronyházak, üvegpaloták. Nincs igazán óváros, talán amiatt, hogy Perth 200-300 éves lehet, nem öregebb. Igazi élmény volt Northbridge-ben, az ázsiai negyedben felfedezett kis fűszerbolt, ahol 50 kilós vászonzsákokban illatoztak a legkülönlegesebb fűszerek. Némelyik felhasználásáról fogalmunk sem volt, de azt az illatorgiát nem fogom elfelejteni soha.[/ezcol_1half]

[ezcol_1half_end]Ottlétünk alatt tombolt a nyár, néhány nap kivételével 35-37 °C meleg volt. De minden légkondicionált, a lakások, az üzletek, a munkahelyek, és természetesen az autók, mivel a nagy távolságok miatt ők mindenhová azzal járnak. Naná, hogy kipróbáltam, hogy milyen vezetni a jobbkormányos autót, a baloldali közlekedésben. Az igazi élmény az lett volna, ha egy Road Train-t is vezethettem volna, de azt ismeretség híján nem sikerült.[/ezcol_1half_end]

ausztrália

[ezcol_1half]Egyik nap Mandurah városából kihajóztunk egy bérelt 8 személyes különös vízi alkalmatossággal a Swan folyóra. Pecáztunk, és közben megsütöttük a magunkkal hozott barbecue-t. Rengeteg blowfish-t fogtunk, egy falánk, tüskés kis halat, ami veszély esetén fölfújta magát szinte gömbbé, és ahogy a vízbe került a csali, azonnal rácsapott. Igazából esélyünk sem volt más halat fogni, mivel ők gondoskodtak arról, hogy ne legyen a csali a horgon sokáig. A blowfish viszont ehetetlen.[/ezcol_1half]

[ezcol_1half_end]A szabadságra szánt idő elteltével, élményekkel megrakodva indultunk vissza. Ausztrália nagyon egzotikus, és különleges, és van rajta még bőven mit felfedezni. De azt már egy másik alkalommal, mert szándékunk szerint nem várunk vele megint 10 évet. A módszerünk a pluszbevétel megszerzésére működik, minden esély megvan rá, hogy utazgassunk a világban. Ausztrália, vagy másik úticél, egyre megy. :)[/ezcol_1half_end]